Weben a Magyarul beszélő magyarok

Esszék, publicisztikák, könyvkritikák

Magyar közélet, magyar irodalom Kárpátalján

Felkerült alkotói oldalamra legutóbbi esszékötetem anyaga. Az írások java külön oldalként is megnyitható, valamint a kötet teljes tartalma letölthető .pdf-formátumban. A sites.google rendszerében futó weboldal linkje: Balla D. Károly: Magyarul beszélő magyarok

Részlet a Magyarul beszélő magyarok könyvből

Valóságpróza és látszatvalóság

A magyar irodalom kárpátaljai nyúlványában a líra hosszú időn át tartó elsődlegessége nem ok nélkül alakult ki: az 1945 utáni fél évszázad, úgy tűnik, inkább kedvezett a versíróknak. Ekként jelentkezett az első generáció két meghatározó alakja, Balla László és Kovács Vilmos (igaz, Balla később szinte teljesen átállt a prózára és Kovács nem versesköteteivel, hanem 1965-ben megjelent egyetlen regényével – Holnap is élünk – hívta fel magára a legnagyobb figyelmet). A költők voltak erős többségben a 60-as–70-es évek fordulóján két rajban (Forrás Stúdió, József Attila Stúdió) indult újabb nemzedékben, így az önálló kötettel rendelkező és az antológiákban, irodalmi mellékletekben rendszeresen szereplő poéták száma a 80-as években a két tucatot is meghaladta… És ugyancsak költőként kavarta fel kis irodalmunk állóvízét (és a kedélyeket) a 90-es években az a négy fiatal, akik később sorra Budapestre költöztek és ott alakítottak folyóiratot (Véletlen Balett).

Hogy a próza miért szorult háttérbe, annak számos okát gyanítom.

1. A legelső és legfontosabb talán az, hogy a prózaírás bizonyos fokig életkor-függő, és ez nem csupán az egyes íróktól igényel érettséget, hanem magától az irodalomtól is. A kárpátaljaira azonban mindig is bizonyos kialakulatlanság, kiskorúság volt a jellemző, így egyszerűen nem tudott felnőni ehhez a műnemhez.
2. Második korlátozó tényezőként a szovjet éra kultúrpolitikáját említem. A szocialista realizmus mint követelmény azt várta el, hogy az epikus művekben a szovjet valóság forradalmi fejlődésében legyen ábrázolva, tipikus pozitív hősöket felmutatva tekintsen a boldog jövőbe. A valódi művészi értékek létrehozására törekvők ezzel az irodalom-idegen szemlélettel nem tudtak megküzdeni, a neki megfelelni kívánók pedig az alkalmatlan sémákat követve nem hozhattak létre remekműveket. Sokkal könnyebb volt a költők dolga: a metaforák világában kevésbé volt tetten érhető a szovjet tematika hiánya, szerelmi bánatba vagy természeti képekbe, történelmi vagy irodalmi reminiszcenciákba rejthették a nyíltabb-burkoltabb társadalomkritikát. A kompromisszumra hajlamosabbak is jobban tudtak a költészetben boldogulni: az unalomig ismételt szimbolika (fényes október, vörös csillag, forradalom, nép, szabadság, Lenin, béke, boldog jövő) alkalmazásával megadták a császárnak, ami császáré, és aztán írhattak őszintébb sorokat, másfajta verseket. Mód nyílott arra is, hogy a verset „eladó” fogalmak mögé áttételesebb tartalmakat rejtsen a költő. Külön tanulmány tárgyát képezhetné annak felmérése, hányszor és hányan bújtak, például, a Nép, a Szabadság, vagy akár a Haza szimbóluma mögé: ha így olvastuk a verset, akkor a nagy szovjet népet, a rendszer biztosította szabadságot és a hatalmas dicső hazát találtuk benne, de ha úgy olvastuk, akkor a nép jelenthette Kárpátalja magyarságát, a szabadság a számára áhított valódi szabadságot és függetlenséget, a haza pedig akár Magyarországot, akár a vágyainkban (és a magasban) létező virtuális hazát.
3. A harmadik ok a fentieknél speciálisabb. Kárpátalján valamiért úgy alakult, hogy a kis és nagyepikát művelők többsége nem eredendően prózista, hanem más műfajból érkezett. Említettük az első generáció költőként indult két tagját, itt tegyük hozzá, hogy mind kortársaik, mind a későbbi generációk képviselői közül sokan hasonló utat jártak be, ám ennél is feltűnőbb, hogy a 60-as, 70-es, 80-as években döntő többségben voltak azok a prózaírók, akik újságíróként keresték kenyerüket (Szenes László, Lusztig Károly, Györke László, Márkus Csaba, Erdélyi Gábor, Horváth Sándor, Kovács Elemér, Tárczy Andor, Tóth Károly, Bundovics Judit, Orémusz Kálmán), és a zsurnalizmus rá is nyomta bélyegét írásaikra, amelyek így gyakran közelebb álltak a riporthoz, publicisztikához, esetleíráshoz, hírlapi tárcához, semmint vérbeli novellához. Jelentős azoknak a száma is, akik a tanári hivatás vagy más civil foglalkozás gyakorlása mellett írtak elbeszéléseket. Ettől persze még alkothattak volna remekeket is, ám viszonyuk az íráshoz végig megmaradt műkedvelőinek, mellékes elfoglaltságnak. És hogy még bonyolultabb legyen a helyzet, a kifejezetten prózaíróknak tekinthető alkotóink (ők igen kevesen vannak) maguk is sokműfajúak: Nagy Zoltán Mihály például ír verset és kritikát, Penckófer János verset, tanulmányt, kritikát, hangjátékot, és mindketten működnek szerkesztőként is.
4. Utoljára hagytam az elköltözések, áttelepülések kérdését. Csinos névsort lehet összeállítani azokból a prózát (is) író egykori szerzőkből, akik ma már nem élnek Kárpátalján (itt most nem érdemes vizsgálni, másutt folytatták-e szóban forgó tevékenységüket, illetve azt sem, mennyiben lehetett számítani arra, hogy idehaza jelentős alkotókká válnak); csak ízelítőül: Szenes László, Györke Zoltán, Márkus Csaba, Györke László, Boldog János, Lusztig Károly, Prófusz József, Orémusz Kálmán, Skotnyár József, Bundovics Judit…

Ezeket a körülményeket csakúgy, mint a korábban említetteket azért tartom figyelemre méltónak, mert megvilágíthatják a kárpátaljai próza és prózaíró státusát, és adalékokat szolgáltathatnak ahhoz, milyen külső és belső tényezők hátráltathatták a kibontakozást.

Weboldal optimalizálás:  google keresés a szemantikus weben

Ez a blog a szolgáltató döntése miatt 2021-től nem bővíthető új posztokkal. A szerző több fontos oldala innen érhető el: Balla D. Károj Webirodalom. A Google keresőben a kárpátaljai költő el-ipszilonos nevére a Wikipédia után ez az első releváns találat: Posztmodern író: Balla D. Károly.