A kárpátaljai magyar írók identitásáról

Éva bukkant rá a Határhelyzetek III c. könyv internetes anyagára a neten (lásd, .pdf formátum), pontosabban benne Temető Krisztina tanulmányára: Kárpátaljai írók identitása a „kulturális átöltözés” időszakában (a 40. oldalon kezdődik). Figyelemre méltó munka, kis irodalmunk több neuralgikus pontját is érinti, s tisztázni próbál sok olyan kérdést, amelyek értelmezésével korábban csak erősen elfogult szemléletű interpretációban találkozhattunk. A tanulmány készítője láthatóan igyekezett tárgyilagos maradni, egyforma távolságot tartani az érintett felek privát igazságaitól. Kellő tisztelettel közeledik literatúránk egy-két mitikus jelenségéhez, miközben – leginkább a vélemények ütköztetése révén – részben le is bontja ezt a mitikusságot.

 

Persze mondhatnám, hogy egyes ellentmondásokra sokkal élesebben is rávilágíthatott volna vagy hasznos lett volna ama mítoszok negatív hatásait is hangsúlyozni („múltból élés” és legendaképzés tényleges alkotói teljesítmények helyett, a továbblépést hátráltató sérelmi magatartás, ellenségkép faragása stb.), de azt gondolom,  ez esetben »tovább

 

 

…szükséges megemlíteni, hogy 1989 után nem csak a kulturális keretek lazulnak meg, de a térbeli határok sem leküzdhetetlen akadályok már. A lehetőségek, a magyar közeg, a gyermekeik sorsa egyre több embert, köztük írót, költőt arra ösztönöz, hogy elhagyja szülőföldjét. Ez is egy alternatíva. Alternatíva egy ember számára és veszteség egy kulturális közeg számára. Az egyéni útválasztások meghatározzák az irodalmi élet alakulását és fejlődését is. Balla D. Károly 1999-es
írásában így összegzi az irodalom 90-es évekbeli állapotát:

„[…]Kárpátalján húsznál is több aktív költőt tartottunk számon, s
joggal gondoltuk úgy, hogy […] a cenzúra megszűnésével immár semmi
akadálya nem lehet tehetségük még teljesebb kibontakozásának: […]
Ehelyett azonban mi következett? Először is kiderült: az íróasztalfiókok
üresek. […] Másodszor: a tény, hogy kitört a szabadság, alkotóinkat nem
felszabadította, hanem inkább zavarba ejtette és sokukat megbénította.
Harmadszor: a 90-es évek elején megjelent kötetek anyagából kiderült
[az], hogy az alkotók teljes addigi életműve nagyjából egyetlen
verseskötetnyi […] Negyedszer: több alkotónk beállt politikusnak […],
az ilyesmi ritkán segíti elő az írói elmélyülést. Ötödször: akadt, aki […]
végleg búcsút mondott Kárpátaljának. Hatodjára:
„Kiderült az is, hogy a kollektív nemzet, nemzetiségi tudatra épített
azon költői magatartás, amely az individuumot, az alkotói autonómiát
háttérbe szorítja – nos, ez az attitűd a megváltozott (cenzúramentes, de
egzisztenciális szempontból labilisabb) körülmények között valahogy
nem képes új energiákat felszabadítani.”

Balla D. Károly kollektív magatartástól távolodó irodalomszemlélete több
írótársában ellenérzést váltott ki. Magyarországi kritikusai posztmodern törekvésként
könyvelik ezt el, S. Benedek András azonban ezt másképp látja:
„Nem művészi stílusról van azonban szó, hanem arról, hogy a magyar
irodalomban létező két kánon közül a kevésbé meghatározót, de tetszetőset
fogadja el. Ekkoriban jelenik meg elemző írásaiban is a szűkebb hazához
(a «kishazához») való ragaszkodás, a történelemhez való kötődés –
negatívumként. Ez azóta megjelent jó tucat kötet szépirodalmi részében
is megérezhető, bár nehezen kimutatható.”

Balla D. Károly kritikai és önkritikai hozzáállása először az 1994-ben megjelent a
Töredék hazácska című antológia kapcsán nyilvánult meg. Ez a válogatás tartalmazza a
kárpátaljai magyar költők olyan verseit, amelyek a szülőföldről, hazáról, magyarságról,
nemzetről és anyanyelvről szólnak. Ebben – a címhez híven – leginkább a haza témája
jelenik meg, s a hon mindig a töredékesség, a megkínzottság, a meghasadás, az árvaság
képeivel társul. A költő identitása a haza töredezettsége és a nyelv megtartó ereje által
válik kifejezhetővé. A kötetben látszik leginkább, hogy a kollektív nemzeti öntudat
milyen mélyen épült be a költő világ- és formaértelmezésébe. Balla D. Károly 1997-ben
megjelenő írásában – A hontalanság metaforáiban – elemezve a fent említett kötetet arra
jutott, hogy a kárpátaljai írók nem tudnak kilépni az identitás-közvetítő szerepkörből,
így önmaguk teremtik meg művészi kiteljesedésük, sokszínűségük korlátait, és ez
„tematikai–műfaji–szemléletbeli beszűküléshez” vezet:
„Ennek a veszélynek a felismerése egyszersmind alkalmassá is tehet
bennünket arra, hogy elkerüljük […] a sajátos «kisebbségi sematizmust»
Azt kell tapasztalnunk: legtöbbünk az egyszeri tanúságtétellel nem
tudott megelégedni, újra és újra «felmelegítjük a témát», versbe írjuk
a mostohaságunkat, kitaszítottságunkat, permanens igyekezettel
felfeszülünk a részben magunk is eszkabálta keresztre. Mintha a
kárpátaljai magyar költőnek krónikus, gyógyíthatatlan haza-komplexusa
lenne, s így hiába ír akár magányról vagy halálról, akár szerelemről
vagy tavaszi rügyfakadásról – mindenről saját hontalanságunk jut
eszünkbe.”