Nem vagyok azonos

Soha nem éreztem kisebbségi helyzetemet és „határon túli” státusomat hátránynak. Mindig inkább úgy tekintettem rájuk, mint egy sokismeretlenes egyetlenben az „adva van” kategória értékeire – nélkülük közelébe sem juthatnék a megoldásnak. Másnak más a készlete – az enyém ilyen, az enyém ez, ebből kell kiindulnom. Ha jól helyettesítem be a készen kapott értékeket a megfelelő helyre, akár még pontosabb, jobb képletet is kaphatok, mint azok, akik látszólag kedvezőbb adottságokból indulhattak ki.

 

Alkotó embernek meg éppen hogy javára válhat minden különleges, átlagostól, normálistól eltérő, periférikus helyzet. Igaz, hogy kevesebb benne a biztonság és kényelem, de hát ugyan nem a veszélyből és a gyötrődésből merít-e az, aki fest, komponál, ír.

 

 

Ahogy valamely élethelyzetről, ugyanúgy egy-egy térségről is a művészek egészen másként vélekednek, mint a sztereotípiákban gondolkodók. Ahol az utóbbiak a modern civilizáció tektonikus szakadékát, a komfortos világ végét látják, ahol kijelölnék a fejlettség és az elmaradottság, a szabadság és a bezártság közötti senkiföldjét, nos, ugyanarról a térségről az emelkedettebb elmék, poéták, piktorok, komédiások azt vallják, nincs izgalmasabb hely, mint az, ahol  kultúrák, nyelvek, vallások és nemzetiségek találkoznak – lehetőleg minél távolabb a hatalmi gócoktól. Ami másnak átkozott provincia, íróember számára lehet olyan sajátos intellektuális régió, amely ismeretlen dimenziókat nyit a mélységek és magasságok felé, lehetővé téve, hogy a lokális értékek alig pislákoló jelzőtüzei kirajzoljanak valami titkos kifutópályát a kozmikus gondolatok számára.

 

Ez pedig nem jelent kevesebbet, mint hogy kisebbségben élni, periférián élni, mezsgyelétet és peremlétet megélni: nagyszerű kiváltság.

 

Megélni – de nem beleragadni. Időben felismerni a provincia cuppogó sarát. Belelépni, átgázolni rajta – aztán elegáns mozdulattal lerúgni a lábunkról. Vállalva, hogy a benne caplatók emiatt a mozdulat miatt árulónak tekintenek.

 

Hosszú ideje már annak, hogy nem tudok azonosulni az olyanfajta kárpátaljaisággal, amely kollégáim többségének identitását meghatározza – és alighanem be is határolja. Bár nem kétlem, hogy a sérelmi magatartásból, a történelmi nosztalgiából és a közösségi sorsverés létélményéből táplálkozó alkotói habitus alkalmas keretet adhat egy hiteles életmű létrehozásához, mégis inkább a folytonos önismétlés elsekélyesedő példáival találkozom. Ha a mostohaság folytonos felpanaszolása és a mégis kitartás fogcsikorgató pátosza képezné a kárpátaljaiság legfőbb ismérvét, akkor én valóban nem tekinthetném magam kárpátaljai írónak – és szó se róla, korábban többször éreztem úgy, hogy szellemi értelemben már emigráltam innen.

 

Az erősebb nagyítású lencseüveg fókuszában azonban egy ideje más összefüggések rajzolódnak ki előttem. Ha eddig azzal fölényeskedtem, hogy „miféle gyökerek? – nekem szárnyaim vannak!” – akkor most higgadtan és megelégedéssel belátom: ezer kötelék fűz ehhez a földhöz. Vékony, csillogó nemesfém szálak, göcsörtös, durva légzőgyökerek – és a gravitáció érzékeny erővonalai. Ide fűznek. De rugalmasságra tanítottam valamennyit: ha akarom, a Holdig is elengednek.