Haza a mélyben

 

Egyáltalán nem gondolom azt, hogy egy 13 éves kárpátaljai gyereknek Ukrajnát a hazájának kellene tekintenie. Ám azt még kevésbé tartom egészségesnek, ha „Az én hazám” témáját úgy rajzolja meg, amint ezt a nemrégiben szervezett gyermekrajz-pályázat egyik  beregszászi nyertese tette. Veszélyesnek és károsnak vélem, ha a szülők-oktatók ilyen szellemben nevelik a kárpátaljai magyar gyerekeket és súlyosan hibásnak tartom a zsűri döntését, hogy ezt a rajzot a díjazottak közé sorolta. A haza fogalma persze a kárpátaljai (és általában a külhoni) magyarok számára eléggé problematikus, de kellő realitásérzékkel, józan ítélőképességgel és némi  bölcsességgel jó válaszok is adhatók a valóban kényes kérdésekre.

 

Felelős magatartású szülőnek-oktatónak nem szabad elősegítenie azt, hogy a gondjaira bízott tizenéves hamis (és káros) illúziókba kapaszkodjon. Három pillérre támaszkodó olyan identitás kiépítésében kell aktívan közreműködnie, amelyben azonos hangsúlyt kap a szülőföld és annak hagyományai iránti szeretet, a lakó-ország realitásának az elfogadása és az erős, korszerű magyarságtudat. E három tényező, ha nehezen is, de összeegyeztethető. Ám ha ehelyett az eszmélő emberkét a felnőtt az irredentizmus eszméivel oltja be, azaz olyan nézetekkel, amelyek lehetetlenné teszik az egészséges és az adott léthelyzetben használható magyarságtudat kialakulását, akkor a lehető legnagyobb kárt okozza mind a szemléletét most kialakító serdülőnek, mind annak a közösségnek, amelynek frusztrált, beilleszkedni képtelen, hamis valóságképpel viaskodó tagjaként képtelen lesz értelmesen és hasznosan megélni kisebbségi helyzetét. A hamis történelmi nosztalgia üres illúzióin ringatózó torz magyarságtudat mindenütt zsákutcákba vezet, de Ukrajna vaskos valóságával ütközve sérülésen és kudarcon kívül mást nem eredményezhet. Miközben megszakad a szívem a beregszászi templom köré egy rég elveszett, lassan száz éve mélyre süllyedt ország határait rajzoló tizenháromévesért, aközben dühöt érzek azokkal a felnőttekkel szemben, akik a teljesen hamis hazakép kialakulásáért felelősek.

 

Igaz, mindezen olyan nagyon nem lenne szabad csodálkoznom: az elmúlt hónapokban a szülők generációjához tartozó kárpátaljai irodalmár és újságíró kollégáim közül ötöt (!) kellett kizárnom ismeretségi körömből a közösségi portálon. A beregszászi költőnő az EU-zászlót égető jobbikosok videóját népszerűsítette egyetértőleg; egy beregszászi lap vezető szerkesztője és egy író-költő-újságró meg éppen hogy ennek a pártnak a tagjaival fotózkodott látható büszkeséggel; a viski tollforgató elvakult nacionalizmusában az „oláhok, tótok és rácok” „kitenyésztéséről” beszélt; országos lapunk vezető munkatársa rendszeresen a leguszítóbb magyar internetes portál cikkeit osztotta meg cigányozó és zsidózó saját hozzászólásai kíséretében. Mindegyiküknek elmondtam, hogy az az eszmerendszer, amelyhez csatlakoztak, nem emeli fel a magyarságot, ellenkezőleg: a mélybe taszítja – ám ha a történelmi példáknak nem hisznek, nekem ugyan miért hinnének. És miért ne örvendeznének azon a rajzon, amely engem végtelenül szomorúvá tett.