Balla D. Károly Sőt, a nemzettudatom is elég sokat módosult az évtizedek során. Kamasz koromban szinte közömbös voltam magyarságom iránt, például azért akartam fizikus lenni, hogy ne kelljen a nemzetiségemmel, az anyanyelvvel foglalkoznom. Aztán lendült az inga, verselni kezdtem, megismerkedtem a magyarság ügyében elkötelezett írótársaimmal, fontos barátságok és szerelmek köttettek – és erős, de kissé merev és szűk térben mozgó nemzettudatom alakult ki. Valamilyen szinten “harcos” elkötelezettségű magyarsággyakorló lettem. És megint évek teltek el, amíg ráébredtem a „nemzeti hevület” buktatóira. És bizonyosan ebben is szerepe volt új ismeretségeknek, kapcsolatoknak, annak a szemlélettágulásnak, amire a 90-es években már mód nyílt. Magyarországi és nyugati írók sokaságával kerültem kapcsolatba, bizonyosan hatott rám az ő nyílt, szabad, liberális magyarságfelfogásuk. A sajátom alakulásában pedig talán ennél is nagyobb szerepe volt a negatív tapasztalatoknak: láthattam, hogyan társul az egészségesnek gondolt nemzettudat sérelmi magatartással, terméketlen múltba fordulással, indokolatlan kultúrfölénnyel, összeesküvés elmélettel, rossz értelemben vett nacionalizmussal. Sok ilyesmit tapasztaltam baráti körömben, de családomban is. Ez egyre inkább eltávolított az olyanfajta nemzeti érzéstől, amelyet korábban teljesen magaménak tudtam. Mind többször és egyre gyakrabban kezdtem kritikusan viszonyulni ahhoz a (szerintem némileg torz és beszűkült) eszmerendszerhez, amely szinte szükségszerűen kitermeli a fent is említett negatív vonatkozásokat. A folyamatot némileg felgyorsította társaim teljes értetlensége, nem tudták megérteni, hogyan távolodtam el attól, ami a 80-as évek végén és a rendszerváltás éveiben közel hozott minket egymáshoz. Értetlenségükben ellenségüknek kezdtek tekinteni, nem tudták tőlem elfogadni, hogy mást gondolok irodalomról, magyarságról, nyelvvédelemről, identitáspallérozásról, tájélményről, hagyományról, mint ők. Úgy éreztem, mintha ők szándékosan zárkóznának be valamiféle szellemi és magatartásformai rezervátumba, mintha görcsösen képviselnének és védenének olyasmit, amit szabadabb felfogásban sokkal eredményesebben és hatékonyabban lehet képviselni és védeni. Nekem, úgy érzem, sikerült összeegyeztetnem a
nemzeti érzésemet a liberális felfogásommal, a magyarságomat a kozmopolitizmussal. (A „nemzeti liberális” fogalma egyébként a történelemből jól ismerhető). Viszont nem sikerült (mert nem is akartam) a magyarságtudatomat összeegyeztetni sem a sérelmi magatartással, sem a folytonos harci készültséggel, sem a görcsös és sémákba merevedő hagyománykövetéssel. Ez végül szakadáshoz, szakításhoz vezetett cirka 10 évvel ezelőtt; majd a dolog a kölcsönös tudomásul-alig vétel szintjén lecsengeni látszott. Most újult ki, amikor sokak magyarságtudatában nem csupán a fenti (még részemről tolerálható) vonásokat fedeztem fel, hanem már olyasmit is, amit elfogadni nem tudok. Ilyenek a rasszista, antiszemita, xenofób, homofób vonások, ilyen a faji alapú magyarságfelfogás, ilyen az a nézet, amely szerint csak egyféleképpen lehet magyarnak lenni, aki nem ezen a módon magyar, az idegenszívű, zsidó, nemzetáruló (ezt a felfogást szimbolizálja eléggé egyértelműen a turul; főleg, ha ilyen értelmű szövegek kíséretében avatják fel). Én senkit nem tudok és nem is akarok megakadályozni abban, hogy ilyen nézeteket valljon – azaz elfogadom, hogy ők ilyenek (elvégre ez a liberális minimum). Ismétlem: hogy ők ilyenek, azt tudomásul veszem, legfeljebb sajnálom, mert azt tartom, hogy ez az eszmerendszer magára a magyarságra nézve a legkárosabb. De A MAGAM SZÁMÁRA elfogadni nem tudok semmi ilyesmit, ezért közösséget sem vállalhatok azokkal, akik efféle nézeteket vallanak vagy demonstratíve szimpatizálnak az ilyeneket vallókkal. Ezért zárom ki őket ismerőseim sorából. De előtte általában rákérdezek erre-arra. Vitát ritkán nyitok, itt sem tettem volna, de a dolog azzal kezdődött, hogy Pali beírt a posztomhoz – ha ez nem történik, valószínűleg profilját sem nézem meg, és mivel ezernél több ismerősöm van, előfordulhatott volna, hogy megosztásai soha nem jelennek meg az én hírfalomon (lévén főleg azt a 100-120 embert látom leginkább, akikkel már kerültem valamilyen interakcióba – lájk, megosztás, hozzászólás). Ha úgy adódik, a vitának egy ideig látom az értelmét: hiszen előfordulhat, tudunk egymásnak megfontolásra érdemes érveket mondani. Ezt én itt most ilyen esetnek gondoltam. Az persze előfordulhat, hogy tévedtem.
