Cirka 30-35 éve szoktam le véglegesen a kívülről is tetten érhető focis szurkolásról, bár azelőtt se számíthattam túl vehemens és nagyon elkötelezett drukkernek. Valamilyen szinten a sport azért mégis érdekelt, nem egyszer töltöttem órákat sportközvetítések nézésével. Asztalitenisz, tenisz, könnyűatlétika, boksz, foci – elszórakoztatott, élveztem. De hatalmas élmények ekkor már nem értek és nagy szurkolásaim sem voltak. Aztán előbb a foci, majd maga a sport is szépen kiszorult az életemből, bár boxmeccset még néhány éve élvezettel végignéztem – de most már hosszú ideje azt sem.
Viszont az utolsó nagy futballélményem 46 évvel ezelőtt volt, ez pedig az 1970-es VB elődöntőjének egyik meccse volt Olaszország és Németország között. Magára a meccsre már alig emlékszem, inkább csak arra, hogy lázba hozott, végigizgultam. Úgy rémlik, az Olaszoknak drukkoltam (nyertek), de inkább a meccs fordulatossága, a két csapat más-más stílusú küzdeni vágyása fogott meg. 13 éves voltam…
…Sokáig megtartóztattam maga, hogy a mostani EB-ről és a magyarok szerepléséről bárhogyan is megnyilvánuljak: nem is igazán volt véleményem semmiről, eléggé hidegen hagyott és csak valahol a tudatom mélyén kívántam (szurkoltam), hogy valami jó kisüljön ebből a dologból. Ami viszont mégis túlment az ingerküszöbömön, az a magyar szurkolók viselkedése, illetve az erre adott reakciók. Amit erről gondoltam, azt a Kárpáti Vipera elsziszegte: A fociról azért se!
Sejtettem, hogy ezzel indulatokat váltok ki, furcsálltam is, hogy a Facebookon leginkább csak egyetértő reagálásokkal találkoztam. De aztán persze jött egy kioktató hangú, személyemet is támadó “szurkolói vélemény” – egy távoli (bár személyes) ismerős tett túlontúl hosszú és számomra eléggé érdektelen megjegyzéseket, tisztában voltam vele, hogy egy szurkoló leginkább csak ilyesmiket írhat. Rövideket, letudósokat válaszoltam. Aztán azt írta, hogy rosszul viselem a kritikát. Válaszomat ide tűzöm:
a kritikát remekül viselem, kb. 30 éve szórják a fejemre, amióta tudatosan szembemegyek a látszatmagyarsággal, az üres szólamokra alapozott öntudattal, a nemzeti féltéglára való hivatkozással. amit most látok, az népbutítás eredménye, beteges tömegpszichózis. tisztában vagyok vele, h aki ebben szembemegy a ‘nemzeti érzülettel’, az kihúzza a gyufát. viszont tök fölösleges magyarázni, hogy nekem is alapvető létszükségletem a magyar nyelv és kultúra és hagyomány, csak épp nem úgy gyakorlom a magyarságomat, mint a sokaság. kár bizonygatni, hogy dehogynem örülök minden magyar sportsikernek, dehogynem szurkolok! csak ezt egyfelől más hőfokon teszem, másfelől ha túl sok a zavaró tényező, akkor azoktól nem tudok eltekinteni. mert ha a levesembe egyetlen csepp trágyalé kerül, az maga is trágyalé lesz és nem leves többé. a trágyalé most sugárban ömöl, kérek engedélyt undorodni
Reagálás: trágyának nevezem azt, aki nem ért velem egyet. Ezt pontosítanom kellett:
trágyalé (többek között): buzizó, cigányozó, zsidózó, anyázó, üvöltő, átmászó, felmászó, verekedő, dobáló, petárdázó idióta szurkolótársaid
Erre már nem jött válasz a magyar laptop caféból. PR cikk
Ez a blog a szolgáltató döntése miatt 2021-től nem bővíthető új posztokkal. A szerző több fontos oldala innen érhető el: Balla D. Károj Webirodalom. A Google keresőben a kárpátaljai költő el-ipszilonos nevére a Wikipédia után ez az első releváns találat: Posztmodern író: Balla D. Károly.