Király István: Napló 1956–1989

Király István: Napló 1956–1989

A Kádár-kor Isteni Színjátéka

Király Istvánt azok is ismerik, akik nem ismerik: ha máshonnan nem, akkor a középiskolai tankönyvekből, Ady kiváló értelmezőjeként, a mégis-morál fogalom megalkotójaként. Király István azonban nemcsak jelentős irodalomtudós volt, hanem egyben a Kádár-kor meghatározó és nagy hatású kultúrpolitikusa is: az ELTE XX. századi magyar irodalom tanszékének professzora komolyan vette a tanári hivatást, miközben Aczél György tanácsadójaként is tevékenykedett.
Lányai egy lakásfelújítás során füzetekre bukkantak – apjuk 1956 és 1989 között vezetett naplójára, amelynek lapjain nemcsak a kor kultúrpolitikai vitái bomlanak ki előttünk, de egy önmagával küszködő, önmaga állandó megújítására törekvő emberről is izgalmas portrét kapunk. A naplót fényképekkel gazdagon illusztrálva, magyarázó jegyzetekkel, annotált névmutatóval adjuk közre.
Tervezett megjelenés: 2017. április | Tervezett oldalszám: 1080 oldal | Méret: 124 x 197 mm | Kötés: Keménytábla védőborítóval | Tervezett ár: 9990 Ft | ISBN: 978 963 14 3512 2

Király István (1921–1989)

Irodalomtörténész, 1921. július 15-én született Ragály községben.

A Sárospataki Református Gimnázium (1931–1939) elvégzése után a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem magyar–német szakos hallgatója, s egyúttal az Eötvös Collegium növendéke (1939–1944).

A diploma megszerzése után Debrecenben középiskolai tanárként, illetve 1945-től két éven át az Országos Köznevelési Tanács titkáraként tevékenykedik. 1947–1948-ban az Országos Széchényi Könyvtár munkatársa, majd – a legendás intézmény felszámolásáig – az Eötvös Collegium tanára. 1949-ben az ELTE irodalomtörténeti tanszékére kerül docensi beosztásba – egyidejűleg a Szabad Nép kulturális rovatának munkatársa. A forradalom után rövid ideig Szegeden tanszékvezető (1957–1959), majd 1960-ban visszakerül az ELTE-re, s onnantól 1988-as visszavonulásáig a XX. Századi Magyar Irodalomtörténeti Tanszék egyetemi tanáraként, majd tanszékvezetőjeként működik.

Már első monográfiájáért (Mikszáth Kálmán, 1952) Kossuth-díjjal tüntetik ki (1953). Figyelme az 1950-es évek végén Ady Endre költészete felé fordul – s a modern magyar költészet úttörőjével kapcsolatos értelmezői vízióját négy vaskos kötetbe tömörítve adja közre (Ady Endre I–II, 1970; Intés az őrzőkhöz I–II, 1982). Pályája utolsó szakaszában ifjúkora meghatározó olvasmányélményeit, Szabó Dezső és Kosztolányi műveit olvassa újra (Útkeresések, 1989; Kosztolányi: Vita és vallomás, 1986), miközben kultúrpolitikai cikkeit, előadásait, fiatalkori irodalomkritikáit gyűjteményes kötetek sorában adja közre (Hazafiság és forradalmiság, 1974; Irodalom és társadalom, 1976; Kultúra és politika, 1987).

Irodalomtudósi és pedagógusi teljesítménye mellett Király szerkesztői tevékenysége is kiemelkedő. 1949–1950, majd 1953–1956 közt a Csillag, 1962–1963 között a Kortárs, 1975–1989 között a Szovjet Irodalom című folyóiratot szerkeszti; 1967-től a Magyar életrajzi lexikon szakszerkesztője, 1970-től haláláig a Világirodalmi lexikon főszerkesztője.

Páratlanul gazdag és változatos kulturális munkája mellett 1975–1985 között Király a XI. kerület országgyűlési képviseletét is vállalja.

1956–1989 között vezetett naplója, valamint a kortársak, tanítványok és barátok tanúsága szerint derűvel és méltósággal viselt betegség után, 1989. október 19-én hunyt el Budapesten.

A szövegbe ágyazott fotó a Magvető kiadó hírlevelével érkezett és a Google kereső első találatai közt is fellelhető. A felvétel a család tulajdona.