A nyelvi korpusz terhe alatt

A nyelvi struktúrák matematikai modellezése

nyomaszt az óriási nyelvi korpusz, agyamra megy az idiómák végtelen sokasága, a mázsás súlyú grammatikai struktúrák a mellemre telepszenek éjszakánként 

Apám nem ismerte az életemet, mert igazából sohasem akarta megismerni, mint ahogy én sem akartam, hogy a feltétlenül szükségesnél többet tudjon rólam. Így aztán fogalma sem lehetett arról, hogyan, mitől és miben öregedtem hozzá, miként szívta el nemcsak lelkesedésemet, hanem elemi kíváncsiságomat is az a taplószáraz tudomány, amelyért fiatalemberként éltem-haltam, s amelyről azt hittem, táplál és komoly tudóssá nevel majd éltető nedveivel. Apám nem tudhatta, miként vált lehúzó teherré az, ami korábban emelni látszott, nem sejthette, hogy az úgynevezett kutatás száraz rutinná vált számomra, s hogy szigorúan véve az eredményeim évek óta ugyanannak az egyhelyben-topogásnak a változatos leírásai. Nem lehetett tudomása arról sem, mennyire nyomaszt a többéves munkám során létrehozott óriási nyelvi korpusz, hogy agyamra megy az idiómák végtelen sokasága, hogy a könnyűnek látszó, valójában mázsás súlyú grammatikai struktúrák éjszakánként a mellemre telepszenek, levegőt is alig kapok tőlük

Képletbe kell írnom anyanyelvemet

Bárcsak újra ösztönös, öntudatlan használója lehetnék a nyelvnek, sóhajtok fel néha, amikor azon kapom magam, hogy egy meghitt szerelmi helyzetben is az elhangzott mondatokat elemzem, paradigmasorok és a hozzájuk kapcsolható matematikai algoritmusok futnak a szemem előtt. Mindeközben tisztában vagyok minden erőfeszítésem hiábavalóságával, azzal, hogy ez az egész matematikai modellezés, amelyre az életemet feltettem, alighanem valóban kudarcra van ítélve. Egyre valószínűbbnek látszik, hiba volt abból kiindulni, hogy a nyelvi entitásokat olyan fizikai létezőknek lehet tekinteni, amelyek kauzális hatások rendszerében feltételezik és határozzák meg egymást, s mint ilyenek, adekvát módon modellezhetők a matematika eszköztárával. A téves feltevés nem hozhatott pozitív eredményt, már az elején be kellett volna látnom, hogy a nyelvi helyzetek és folyamatok, hiába képezik a fizikai valóság részét, mégis megragadhatatlanok egy alapjában idegen rendszer módszertanával. A nyelv csak önmagával magyarázható, és még a legkifinomultabb metanyelv sem képes végleges megragadására, a törvényszerűségek fennakadnak a kivételek zátonyain, a szabályt megtorpedózza a szabálytalan, a stabilnak látszó grammatikai rendszer felrobban egyetlen metaforától.

       És most már mégsem szabadulhatok nagy tévedésemtől, képletbe kell írnom anyanyelvemet, be kell fejeznem a megfeleltetések és hozzárendelések teljes rendszerének a kidolgozását, függvényekre és változókra, determinánsokra és deriváltakra kell bontanom minden szószerkezetet, indexálnom kell minden idiómát, mátrixba írnom a grammatika megengedte összes lehetséges variációt.

       A cél az lenne, hogy végül ne létezzen, ne létezhessen olyan szöveg, amely ellentmond a kínnal felállított végső nagy egyenletnek. Hogy attól kezdve minden behelyettesíthetővé, kiszámíthatóvá váljon, és a nyelvi események ne legyenek egyebek megoldási gyököknél. Akkor hátradőlhetnék és várhatnám a Nobel-díjat. Ám ez a cél a hozzá vezető utak sokasodásával nemhogy közeledni nem látszik, hanem egyre inkább belevész a hamis alapfeltevés keltette homályba.

       Mindezt azonban még magamnak is nehezen vallom be, környezetem előtt pedig egyenesen titkolom, úgy teszek, mintha lassú, de biztos léptekkel haladnék a magasztos cél felé. Holott a cél, anélkül, hogy észrevettem volna, régen mögém került, túlrobogtam rajta akkor, amikor a feloldhatatlan ellentmondásokat, mintha nem ismerném fel őket, nagyvonalúan átugrottam. Holott eredmény lett volna a negatív bizonyítás is, de én meg akartam fejteni a titkot, azt akartam kimutatni, hogy mi a nyelv, és nem azt, hogy mi nem. Ostobán továbbléptem ahelyett, hogy bölcsen megálltam és felszedtem volna a lábam előtt heverő tagadásokat, s belőlük építettem volna rendszert. Nem, nem akartam megállni, nevetségessé tenni magamat azzal, hogy a kudarcomból próbálok sikert kovácsolni. Miféle disszertáció lenne, amelyiknek az a címe, hogy „A nyelvi struktúrák matematikai modellezésének lehetetlensége”, milyen hegymászó az, aki a csúcs elérésének a képtelenségéről nyilatkozik, ahelyett, hogy meghódítaná. Haladtam hát tovább, munkámhoz vásároltam egy új magyar nyelvű billentyűzetet, gépeltem veszettül, bízva abban, hogy az új és új kierőltetett részeredményekből majd mégis összeállíthatom a nagy egészet, hitegettem magamat, hogy én képes vagyok, kutatási anyagom pedig alkalmas erre. De ma már tudom, hogy mögöttem van az igazság, hátulról támad, mint a partizánok, és nem kétséges, hogy alulmaradok ebben a reménytelen közdelemben. Kényszerlépéseket teszek, mint a körülkerített király, nem arra megyek, amerre szeretnék, hanem oda teszem a lábam, ahol még szabad mezőt találok.

       A legelkeserítőbb azonban nem ez, hanem az, hogy mindebbe mégsem fogok belebukni, megírom és megvédem a doktorimat, befejezem és kiadatom a monográfiámat, bezsebelem az elismeréseket, feljebb lépek az intézeti hierarchiában – miközben tudom, mindezt hazugsággal értem el, olyan csalással, amelynek én vagyok az elkövetője, az áldozata – és az egyetlen tanúja is.

(részlet Balla D. Károly Tejmozi c. regényéből)

irodalom, magyar nyelv, matematika, posztmodern egzisztecialista regény, struktúra, modellezés, nyelvi korpusz

Ez a blog a szolgáltató döntése miatt 2021-től nem bővíthető új posztokkal. A szerző több fontos oldala innen érhető el: Balla D. Károj Webirodalom. A Google keresőben a kárpátaljai költő el-ipszilonos nevére a Wikipédia után ez az első releváns találat: Posztmodern író: Balla D. Károly.