Anna Ahmatova versei magyarul

Anna Ahmatova. Kuzma Petrov-Vodkin portréja

Konczek József:

AZ ÉN AHMATOVÁM

Anna Ahmatova (1889–1966) költeményeiből egy csokrot az 1970-es, -80-as években fordítottam magyarra, s ezek megjelentek az Új Írásban (1980), majd a Színkép (1984) és A forradalom bíbora (1987) Móra, Kozmosz antológiákban Budapesten. Az Új Írás1989-ben is publikált az itt lévő versek közül. Nemrég, 2001 áprilisában a Nagyvilág is közölt párat olyan fordításaimból, amelyek még sehol nem jelentek meg. A jelen összeállításban először szerepelnek olyan új fordítások, amelyek még máshol nem láttak napvilágot.

A klasszikus költő életművének gondozója Rab Zsuzsa volt. Az Idők futása (1967), majd a Lyra Mundi (Európa, 1979) kötetekben jellemző áttekintést nyújtott az ahmatovai líráról. Kvázi örökül hagyta a még lefordítatlan költemények átültetésének feladatát.

1989 – Anna Ahmatova születésének századik évfordulója – jó alkalmat kínált volna olyan Ahmatova-kötet kiadására, amelyik részint pótolhatta volna az életműfordítás hiányait – eközben megtörténhetett volna a korábbi fordítások felülvizsgálata is –, és teljesebb, hitelesebb, jobb minőségű fordítás-gyűjteményt adott volna közre magyarul.

Az Európa Könyvkiadó csak 1999-ben adott ki egy ugyancsak Lyra Mundi-kötetet Anna Ahmatovától. Megismételte Rab Zsuzsa előző műfordításait és felvett néhány verset Lator László átültetésében. Közölt más munkákat is.

A jelen közleménnyel (kövesd a lenti linket!) – az eddig magyarul sehol nem publikált versek mellett – összehasonlítási lehetőséget is kínálok Ahmatova költeményeinek bizonyos próbálkozásokban 1999-ben történt közlései és saját 1984; 1987-beli fordításaim között.

A fordításaimhoz használt orosz könyv címe: Anna Ahmatova, Szocsinyenyija v dvuh tomah, Hudozsesztvennaja Lityeratura, 1987. Az előszót M. Dugyin írta. A verseknek magyar címet csak ott adtam, ahol a szerző is külön címmel látta el őket. Korábbi fordításaimon javítottam, követtem azt a szokást, hogy a cím nélküli verseknél („Zárójelben közlöm a kiemelt első sort…” ) és fordításközléseim korábbi (szerkesztői) következetlenségeit azzal is kijavítottam, hogy a keletkezési dátumokat mindenütt feltüntettem. A dátum szerves része Anna Ahmatova verseinek. A cirill címek és verssorok latin betűs átírásának problémáit az olvasható módon oldottam meg. Minden esetben megadtam a forrásul használt kötet vonatkozó oldalszámát is.

Az e-könyv a netPánsíp kiadásában:

> > Anna Ahmatova versei magyarul

Anna Andrejevna Ahmatova, a XX. századi orosz irodalom kultikus alakja1889-ben az ukrajnai Odesszában egy felső osztálybeli családban született. Eredeti neve Anna Gorenko. Iskoláit Kijevben kezdte meg. Már kislányként is kedvelte a költeményeket, és szeretett verseket írni. Édesapja azonban nem támogatta ebben, kifejtette, hogy nem hiányzik a családba egy „dekadens költőnő”.

Más:

Az alábbi cikk eredetijét Mika Róbert jegyezte a Papiruszportálon – ám egy időben nem volt elérhető, Google-kereséssel sem volt az eredeti szöveg lehívható elő, ezért került újraközlésre. Most már ott van a portálon újra, ez voltaképp egy biztonsági másolat.

„Megzsarolva és élve eltemetve”

Hogy elkerülje az apjával való konfliktust, a későbbiekben dédanyja nevét használta. Kijevben megismerkedett Nyikolaj Gumiljov költő-kritikussal, és az ismeretségből hamarosan házasság lett. Az 1910-ben kötött házasságuk után röviddel Gumiljov visszatért Abesszíniába, s amíg távol volt, számos költemény született Anna tollából, melyek első kötetében jelentek meg. Fiuk, Lev (később költő, történetíró, néprajzkutató, megh. 1992) és az Este című első kötete 1912-ben született meg. A gyermeket, férje egyetértésével, Ahmatova tiltakozásának ellenére a nagyszülőkhöz adták nevelni, akik nem szerették Annát. Így csak ünnepekkor és nyáron találkozott gyermekével

Óvott, féltékenysége-gyötörve,
mint Isten napját, úgy szeretett.
Gyűlölte fehér madaram, meg is ölte –
ne fújjon hajdani énekeket.

Szólt, estefelé szobámba belépve:
”Szeress! Hadd hallom víg dalodat!”
Elástam a vén égerfa tövébe
a kút mellé a fehér madarat.

Ígértem, hogy nem sírok utána,
de akkor kővé vált a szívem.
Minthogyha édes éneke szállna
zengve tovább… még egyszer hiszem.

Több szerencséje volt a verseskötettel. A szentpétervári műkedvelő közönség gyorsan befogadta az intelligens írónőt, és hamarosan kultikus figurájává vált az irodalmi közéletnek. Férjével, Gumiljovval, az 1938-ban deportált (és elhunyt) Oszip Mandelstammal és Gorogyeckijjel a Költők Céhe ülésén elhatározták, hogy új költői irányzatukat akmeizmusnak nevezik el. Az egyfajta szimbolista képi elemekre épülő romantika jegyében született meg két év múlva második kötete, a Rózsafüzér (1914), amellyel mind a kritika, mind az olvasóközönség berkeiben elismerést szerzett. Kapcsolatba került Borisz Paszternakkal is. A szakmailag minden bizonnyal sikeres házasság azonban nem sokáig tartott. Az alig találkozó, szinte soha együtt nem élő Ahmatova és Gumiljov 1918-ban elváltak. Anna nem sokáig búsult, még ebben az évben hozzáment Vlagyimir Silejkóhoz (Gumiljov is megnősült ebben az évben).

Hosszú válásunk fekete terhét
veled megfelezve hordozom.
Minek sírni? Add inkább kezed még,
ígérd meg, hogy átsütsz álmomon.
Mint hegynek a heggyel, nekünk már
találkozás nem rendeltetett.
Álmomban, ha majd éjfél felé jár,
csillagokkal küldj üzenetet.
(Álomban)

Nyikolaj Gumiljovot 1921 augusztusában lekapcsolta a CSEKA, és még ebben a hónapban hazaárulás, összeesküvés vádjával meggyilkolták a bolsevikok. Természetesen Anna is gyanús, bár válásuk miatt akkor még megmenekült. Ahmatova 1922-ben nagy nehézségek árán publikált kötete, az Anno Domini MCMXXI című, egyfajta megemlékezés.

Nem menekülhettek meg viszont versei, az eddig számtalan helyen kiadott művei 1925-től 1940-ig tiltó listára kerültek, ahogy ő maga is nem kívánt személlyé vált. Ez idő tájt Victor Hugót, Tagorét, Leopardit, német és koreai költőket fordított, kritikákat írt, különösen Puskin munkásságáról, de nem maradhatott ki Alekszandr Blok sem. Meglátogatta és megpróbálta megmenteni költőtársát is, de Mandelstam sem kerülhette el sorsát. Elvált Silejkótól is (1928), és megírta legismertebb művét, a Rekviemet (1930), ami a sztálini terrort önti művészi formába. A verset, halála után 21 évvel, csak 1987-ben publikálták a Szovjetunióban.

Ennyi fájdalomtól hegy ledőlne,
nagy futó folyam megállana.
De a lakat nem törik le tőle.
Mögötte, a rácsnak ütődve,
vergődik a rabság bánata.
Valahol nap hajlik nyugovóra,
valakit friss szellő meglegyint…
Mi csak állunk. Nem is tudunk róla.
Zár nyílását lessük, jaj mióta,
s katonák nehézkes lépteit.
(Rekviem, részlet)

Válogatott költeményeit végre Hat könyvből címmel 1940-ben kiadhatta, ám pár hónap múlva indexre tették a kötetet. Ennek ellenére a megváltozó politikai helyzet hatására úgy tűnt, mégis befogadja a szovjet irodalom, az írószövetség tagjai közé választotta, de a második világháború közbeszólt, és ismét tiltólistára került. Fiát 1949-ben letartoztatták, börtönbe, koncentrációs táborba zárták, akivel sakkban tartották egészen 1956-ig. Végső kétségbeesésében, fia megmentése érdekében, Ahmatova még arra is képes volt, hogy dicsérő verset írjon a diktátorról, de ez nem hatotta meg sem Sztálint, sem a hatóságokat. E kényszer szülte verset természetesen soha nem engedte kiadni a későbbiekben. Harmadik férjét, Nyikolaj Punyint is elhurcolták, s 1953-ban halt meg egy szibériai koncentrációs táborban. A fiatal Joszif Brodszkijban látta meg önmagát. Azonban a rendszert ellenforradalommal is megdönteni kész költőt is a gulágra száműzték (1972-ben szabadult).

Ha mindenki, aki lelki támaszt
keresett már nálam életében:
szent bolondok, megszállottak némák,
fegyencek és öngyilkosjelöltek –
küldenének csak egy-egy kopejkát,
”Egyiptom leggazdagabbja” lennék,
ahogy szegény Kuzmin mondogatta…
De nem küldenek nekem kopejkát –
velem erejüket megfelezték,
így lettem a föld legerősebbje,
olyan erős: elbírom még ezt is.
(Erő)

Fia kiszabadulása után, 1958-an újra írni kezdett, de a cenzúrán mindig elbukott. Két évvel halála előtt, 1964-ben az írószövetség elnökévé választották, valamint Etna–Taormina-díjban részesült. Az Oxfordi Egyetem díszdoktorává fogadta 1965-ben. Leningrádban, 1966. március 5-én, 76 éves korában fejezte be hosszú, megaláztatásban és veszteségekben bővelkedő gyötrelmes életét. A szovjet kommunista rendszer gyakorlatilag már életében eltemette azt a költőnőt, aki oly sokszor fejezte ki az orosz emberekkel való mély együttérzését, szolidaritását.

Az a tiéd, amit odaadtál (Sota Rusztaveli)

Honnan beszélek, micsoda romok
halmaza alól kiáltok felétek!
De újra mindent szétosztogatok,
mégis, még mindig nem érzem elégnek.
Hogy kapuim bezárva, színlelem,
hogy halott tél van, és tél vagyok én is.

De hangomra ismernek hirtelen
és újra hisznek, hisznek neki mégis.

Rab Zsuzsa versfordításai

Anna Ahmatova – vers, szöveg, irodalom

Másabb:

Onagy Zoltán írja Ahmatováról Facebook-sorozatában:

1910 végén több neves költőtársával, Gumiljovval, Mandelstammal, Gorogyeckijjel megalapítja a Költők Céhét, és elindítják az úgynevezett akmeista mozgalmat (akmé – csúcs, valaminek a legmagasabb foka, tehát az orosz költők elitbrigádja)

A huszonéves Ahmatova óriási hírnévre tesz szert Szentpétervár irodalmi-művészeti körökben, „a Néva királynőjének”, „az ezüstkor lelkének” nevezik. Az 1910-es évek orosz „famme fatale”-ja ő, aki minden közelében megforduló férfit megperzsel, több híres művésszel kerül hosszabb-rövidebb kapcsolatba, közéjük tartozik Gumiljov és Mandelstam, Paszternak és valószínűleg Blok is, a társművészetek művelői közül Arthur Lourié, Borisz Anrep, Amadeo Modigliani. 1912 és ’21 között öt Ahmatova-kötet jelenik meg. Ifjúkori költeményei hatására – melyeket későbbi önéletírásában „egy frivol fruska naiv verseinek” nevez – orosz nők ezrei kezdenek verseket írni. Erről Ahmatova annyit jegyez meg, hogy „megtanítottam asszonyainkat, hogyan írjanak, de nem tudom, hogyan kellene elhallgattatni őket”.

A neves költő, Nyikolaj Gumiljov 1905-ben megkéri a kezét, 1910-ben összeházasodnak, 1912-ben fiuk születik, Lev, 1918-ban elválnak, 1921-ben a bolsevik kormány Gumiljovot koholt vádak alapján agyonlöveti. Még 1918-ban Ahmatova rövid házasságra lép Vlagyimir Silejko assziriológussal. 1922-ben egy művészettörténésszel, Nyikolaj Punyinnal házasodik össze, tőle 1939-ben válik. Punyin 1953-ban munkatáborban végzi. A következő hosszabb kapcsolat egy leningrádi kutatóorvoshoz, Vlagyimir Garsinhoz fűzi.

Fiát, Lev Gumiljovot 1935-ben egy házkutatás után elhurcolják, néhány hét múlva ugyan szabadul, de 1938-ban újra bíróság elé kerül, öt évet kap, és ahogy kiszabadul, a frontra kerül. 1949-ben újra letartóztatják, ekkor tíz évet kap. Meghurcoltatása mögött vélhetően kivégzett apja ellenforradalmár-híre és Ahmatova a szovjet államhatalommal szembeni csöndes ellenállása áll.
A fia letartóztatása idején készült Rekviem-sorozat (1935-1940) később papírra vetett bevezető sorai mindent elmondanak erről a korszakról:

Anna Ahmatova: Rekviem

ELŐSZÓ HELYETT

A rettentő jezsovi években tizenhét hónapot töltöttem a leningrádi börtönök előtt kígyózó sorokban. Valaki egyszer „felismert”. A mögöttem álló szederjes ajkú asszony, aki nyilván sohasem hallotta nevemet, felocsúdva a mindnyájunkat jellemző fásultságból, suttogva – mert ott mindenki suttogva beszélt – azt kérdezte tőlem:
– Meg tudná ezt írni?
És én azt feleltem:
– Meg.
Akkor valami mosolyféle derengett fel arcán, pontosabban azon, amit valaha arcának neveztek.
Leningrád, 1957. április 1.

**
Ennyi fájdalomtól hegy ledőlne;
nagy futó folyam megállana.
De a lakat nem törik le tőle.
Mögötte, a rácsoknak ütődve,
vergődik a rabság bánata.
Valahol nap hajlik nyugovóra,
valakit friss szellő meglegyint…
Mi csak állunk. Nem is tudunk róla.
Zár nyílását lessük, jaj mióta,
s katonák nehézkes lépteit.
Felkeltünk, mint hajnali misére,
mentünk elvadult utcákon át,
némán, halaványan, félig-élve
gyülekeztünk. Mindnyájunk reménye
énekelte messze halk dalát.
Ítélet… És ott áll egymagában,
távolesve már mindenkitől.
Mint kinek szívét egy kés kivágta,
megy csak, fel-felkelve, földre rántva,
botladozik… tovább… míg kidől…
Merre vagytok, két keserves évem
barátnői, véletlen sereg?
Szibéria hóförgetegében
mit láttok a ködlő hold körében?
Láttok-e? Búcsúzom tőletek.
1940. március

BEVEZETŐ

Akkortájt csak a halott mosolygott,
mert örült, hogy békességre lel,
és Leningrád hányt-vetett kolonc volt
börtönei közt, fölös teher.
Elítéltek, ezrével vonulva,
vitték kínba-dermedt életük,
mozdonysípok felsikoltó, kurta
búcsúszava röppent csak velük…
Ártatlan vergődött Oroszország,
nézte némán halál-csillagát.
Testét szörnyeteg csizmák taposták.
Egy-egy sötét rabkocsi megállt…

1
Hajnali sötétben jöttek érted.
Mint koporsót, úgy kisértelek.
Ikon előtt a mécs tövig égett,
sírtak odabenn a gyerekek.
Emlékszem az ikon hidegére
szádon, s verejtéked hogy szakadt…
mint kivégzett sztrelec felesége,
üvöltök a Kreml fala alatt.
1935

2
Hömpölyög a lassú Don,
hold lebeg az ablakon,
nagy kucsmája félrevágva,
ép a házba, arca sárga…
Jaj, beteg vagyok, beteg,
magam vagyok, rettegek!
Fiam rab, uram halott.
Értem imádkozzatok!

3
Nem… ez nem én vagyok. Valaki más szenved helyettem.
Én nem bírnék el ennyit… Azt meg, ami történt,
fekete posztóval beborítsátok!
És vigyétek ki innen a lámpát!…
éj van.

4
Hogyha megjósolták volna egyszer
neked, könnyű kedvű lány, neked,
carszkoje-szelói tréfamester,
hogy tépődik össze életed,
hogy álldogálsz a kereszt tövében
háromszázadikként, egymagad,
s könnyed árja az újévi jégen
lyukat perzsel lábaid alatt…
Szél veri a börtön-jegenyéket
túl a falon. Halott hallgatás.
Hány veszett el, hány ártatlan élet!

5
Tizenhét árva hónapom!
Fiam hívogatom.
A hóhér lábát csókolom.
Fiam! Iszonyatom!
Olyan zavaros az egész!
Senki se tudja már:
ki farkas, és ki ember, és
mikor hangzik: halál!
Csak egy poros virág lobog,
bilincs zörög… és lábnyomok
a semmibe. Sírás…
És farkasszemet néz velem
halál-ígérőn, fényesen
egy csillag-óriás.

6
Hetek szállnak, hetek szállnak.
Ó, sok fehér éjszakám!
Láttad fényüket talán,
börtönödbe rést találtak
vigasztalni. Most pedig
néznek, ölyv-szemet meresztve
te megácsolt keresztedre.
Halálodat hirdetik.
1939

(Rab Zsuzsa fordítása)

Konczek József és Rab Zsuzsa fordításai, Kuzma Petrov-Vodkin portréja és Mika Róbert cikke, Onagy Zoltán írásából

Ez a blog a szolgáltató döntése miatt 2021-től nem bővíthető új posztokkal. A szerző több fontos oldala innen érhető el: Balla D. Károj Webirodalom. A Google keresőben a kárpátaljai költő el-ipszilonos nevére a Wikipédia után ez az első releváns találat: Posztmodern író: Balla D. Károly.