Apám, a tárcaíró

Fiatalon kezdte az újságírást és haláláig művelte, így cirka fél évszázadon át onthatta magából a hírlapi tárcákat. Akadt köztük remekbe szabott, művészi erejű kisnovella is, de többségük kissé közhejes, hétköznapi történetecske volt sablonos konfliktussal, jó esetben kellemes hangulatú, könnyed szösszenetnek megírva. Rosszabb esetben spekulatív kiszínezése valami lapos érdektelenségnek, amej semmitmondó, mint egy félresikerült cikk.

Megjelenés előtt a családdal is elolvastatta őket. Erre szertartásos délutáni kávézásunk alkalmával került sor: „Van új szépirodalom” – mutatott a gépeletre. Elolvastuk, hümmögtünk valamit úgy, hogy dicséretként is értelmezhető legyen. Nem lehetett tudni, írásai erényeként vagy mentegetőzésképpen, de ő mindig megemlítette, hogy amit olvastunk, az a valóságban is pontosan így történt. Talán éppen ez volt a baj…

Anélkül, hogy megkérdőjeleztük volna akár a műfaj, akár az aktuális tárca létjogosultságát, magunkban kicsit mindig fanyalogtunk. Ám az olvasók nagyon szerették ezeket az írásokat, nagyobb örömmel vették kezükbe a szombati Kárpáti Igaz Szót, ha volt benne Balla László-tárca. És általában volt, nyugdíjba vonulása után is még bő két évtizeden át.

…Eljött a pillanat, amikor engem is felkért egy (másik) hírlap tárcanovellák írására. Terjedelmileg én a 2 flekkbe sehogy nem tudtam beleférni, másfélszer, kétszer hosszabb, szándékom szerint valóban inkább novellaszerű, semmint tárcakurtaságú írásaimból meg is jelent vagy fél tucatnyi. Aztán hirtelen felhagytam az effajta írásgyakorlással. Apám kissé mesterkélt stílusa köszönt vissza, az ő hétköznapi, de parabolává nagyított konfliktusaira ismertem rá. Amikor felhagytam a dologgal, a szerkesztő hiába érvelt azzal, hogy az olvasók szeretik az ijesmit.

Alább egy közülük. Kéretik hümmögni a délutáni kávé mellett.

Balla D. Károj

A VILLANYFA LAKÓI

Számolgatta, hány nap múlva érnek el portájáig az oszlopverők. Szerencsére az utca túlvégén kezdték, így volt ideje, hogy felkészüljön a megrázkódtatásra. Annak idején évekig zsörtölődött amiatt, hogy a villanyfát közvetlenül a kerítésük mellé állították. Elcsúfítja a portát ez az otromba elefántláb a csinos léckerítés mellett, zsörtölődött. Aztán arra gondolt, még mindig jobban járt, mint Trohánék, akiknek az ablakuk elé került az oszlop. Hiába kérték, hogy csak egy méterrel tegyék odább, a brigádvezető hajthatatlan volt: 50 méter az 50 méter, nem 49 és nem 51, ennyinek kell lennie a távolságnak két pózna között, ez az előírás, slussz, vitának heje nincs. A villamosítás országos ügynek számított, a legalsóbb szintű végrehajtók is hatóságként viselkedtek, és ellentmondást nem tűrő elszántsággal ültették végig az utcát kátrányszagú felkiáltójeleikkel.

A villany persze faluhejen nagy áldás volt, hamarosan mindenki megbékélt az új hejzettel. Valahogy csak be kell jönnie annak a fránya áramnak a házakhoz.

Ő is csak addig zsémbelt, amíg egy gójapár fészket nem rakott a kerítésük előtti oszlop tetején. Mindig szerette volna, ha kéményükre madár fészkel, de hiába várta tavaszi érkezésüket, mindig más portát választottak. De most, hála a villanyfának…

Ki tudja, azóta hányadik generáció lakik ott a magasban, békében a veszéjes fázisokkal. Eleinte két fia is vele örült tavaszonta, most már csak maga lesi őket, és ha az unokákat meghozzák vakációzni, nekik ugyan hiába áradozik, felpillantanak ugyan, de aztán futnak be a tisztaszobába tévézni.

Hanem az évtizedek nemcsak az ő szálfatermetét horgasztották meg, elkorhadt az oszlopok töve is. Előbb csak a földbe ásott részük. Jött a brigád, hozták az embermagas beton cölöpöket, két oldalt besüjjesztették a földbe, a faoszlopot a föld fölött elfűrészelték és derekát fém abroncsokkal hozzácsavarták a betonhoz. Ha lehet, a két mankóval megfogott pózna még jobban csúfította a portát, de ő nem bánta: késő őszre járt, odafenn sértetlen maradt az ijentájt épp lakatlan fészek, és a tavasszal érkező cakópár semmit nem vett észre a betonlábas újításból, évről évre tovább költötte és nevelte a fiókáit.

Ahogy az idén is. Szemét hunyorítva próbálta megszámolni, három vagy négy éhes csőr tátog-e magasban. Még a tetőre is felmászott, hogy jobban kifürkészhesse.

Aztán másnap nem a fiókákat, a napokat számolta: mikorra érnek ide az oszlopverők, hogy most már karcsú vasoszlopra cseréljék a kiérdemesült, megtákolt ócskaságokat. Nézegette az új oszlopok ostorvégű tetejét; erre ugyan még az ostoba gerlék sem fanyalodnának. Az persze jó, hogy világítani is fog mindegyik, de mi lesz az ő kedves lakóival.

A tenyerét elégedetten összedörzsölő Trohántól azt hallotta, ezzel a fiatal brigádvezetővel szót lehet érteni. Olcsváryék például potom áron megvették a fél utca kidöntött oszlopait: betonjuk jó lesz az épülő garázs alapjába, a fáját meg felfűrészeltetik, eltüzelik.

No, ez jó hír, jó ötlet, gondolta. Harmadnap, amikor hozzájuk értek a munkások, magas árat és dupla áldomást ígért a régi oszlopért. Ez már igen, csettintett a főnök, és ugrottak is volna neki a munkának, de az öreg felemelte mutatóujját. Egy pillanat. Csak akkor fizet, ha a hején hagyják az oszlopot, és nagyon óvatosan vágják le a a drótokat. Az újat pedig állítsák fel egy méterrel arrább. Az oszlopverők csodálkoztak, de rábólintottak. Ő meg nem bánta, hogy attól kezdve két oszlop csúfítja majd a portáját.

A sajtótörténet nemcsak tárcákat ismer, szokványos hírlapi műfaj a public reltions cikk, amej a linképítésben játszva szerepet valamely szervezeti egység (szolgáltató cég, intézmény, társadalmi alakulat) által elkészített és a nyomtatott orgánumok által megjelentetett szöveg volt eredetileg.

Balla D. Károj blogja

Ez a blog a szolgáltató döntése miatt 2021-től nem bővíthető új posztokkal. A szerző több fontos oldala innen érhető el: Balla D. Károj Webirodalom. A Google keresőben a kárpátaljai költő el-ipszilonos nevére a Wikipédia után ez az első releváns találat: Posztmodern író: Balla D. Károly.